Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Carnivora

2009.09.28

 

A regény borítója:

Kép

Részlet:

 

 

 

  A nevem Divie Pensant, francia vagyok, harminc éves fehér férfi, és a foglalkozásomat tekintve magánnyomozó. Párizsban tartok fenn irodát, de egy ügy - amely jelentős anyagi haszonnal kecsegtetett - a Földközi-tenger dél-keleti medencéjébe szólított.

  Két héttel ezelőtt keresett fel az irodámban a megbízó, bizonyos Madame Duvauchelle. Egy, élete delén túljutott hölgy, nagyon drága, de hozzá illő konzervatív ruhában. Amint ránéztem, tudtam, hogy elvállalom az ügyet, hiszen rögtön láttam, hogy sok pénzt kihúzhatok belőle. Nem csak a valóságos vagyonba kerülő öltözéke miatt sejtettem, hogy tehetős az ügyfél. A filigrán alkatú nő arca szinte ránctalan volt, ez alapján legfeljebb negyvenöt évesnek tippeltem volna. De nekem már rutinom van a kormeghatározásban, és ezért tudom, hogy mindig az illető kezeit kell megfigyelni. A kézfejeken kitörölhetetlen nyomokat hagy az idő. Így az arca után rögtön a kezét kutattam tekintetemmel. Azok alapján megállapítottam, hogy legalább hatvan éves. Ha születési ideje szerint a kora hatvan év, de arca csak negyvenöt évesnek látszik, akkor bizonyos, hogy tömérdek pénzt költ regeneráló kozmetikumokra, amiket jó szakember visz fel a bőrére. Azon kívül, hogy ez sokba kerül, időigényes elfoglaltság is. Tehát csak az engedheti meg magának, aki kellően jómódú, oly annyira, hogy - a kozmetikai kezelés gyakran ismétlődő és hosszas procedúrájának idejére - el tudja vonni magát az aktív pénzkeresettől, ha egyáltalán kell dolgoznia a megélhetéséhez. Ezen hölgy esetében fel sem merült bennem, hogy dolgozik, vagy az elmúlt húsz esztendőben dolgozott volna. Amikor elkezdett beszélni, kiderült, hogy igazam van. A férje, Monsieur Duvauchelle bankárként tevékenykedett. Egészen pontosan a Francia Nemzeti Bankban volt osztályvezető, tehát a tiszteletdíjam miatt már nem kellett aggódnom. Az ügy középpontjában egyébként is a férj állt. Pontosabban a férj és még valaki. Legalábbis Madame Duvauchelle szerint a férje vénségére megbolondult, és valami nőcskével szórakozik. Természetesen titokban, mindenféle gyanús ürügyekre hivatkozva. Még ugyan senki nem látta más nővel mutatkozni, mint a feleségével, de arisztokratikus vonású megbízóm biztos benne, hogy a vén kujon találkozgat valami rossz nővel. A rossz nő kifejezés hallatán majdnem elnevettem magam, de végül is be kell, hogy valljam, tetszett ennek a kimért dámának a stílusa. Bár kissé talán már túlzásokba is esett: egyes mozdulatai, néhány kijelentése, szóhasználata már a sznobság határát súrolta. Néha az volt a határozott érzésem, hogy fiatal korában színésznő lehetett valamelyik Párizs környéki kisvárosi színház fél profi társulatában.

  Végül is megállapodtunk. Napi kétszáz frankot kértem, plusz költségtérítést. Madame Duvauchellenek az volt a kérése, hogy minél több adatot gyűjtsek - a hancúrozó párocskáról - fényképekkel alátámasztva. Három napos intenzív megfigyelést követően beigazolódott, hogy a gyanakvó feleségnek igaza volt. Hát hiába, fantasztikus ez a női ösztön. Hetvenkét óra múltán sikerült áttörnöm Monsieur Duvauchelle nem túl finom szövésű konspirációs hálóját. A város külső gyűrűjén elhelyezkedő Courbevoie negyedben működő garniszálló bizonyult a szerelmi légyottok színterének. A rossz nő, egy helyes pofijú, de átlagos alakú banki alkalmazott volt. Olyan harmincöt év körüli. Nem ért meglepetés, amikor kiderítettem, hogy ugyanazon az osztályon dolgozik a Nemzeti Bankban, mint régóta nős és majdnem kétszer annyi idős lovagja. Az odaadó beosztott elvált, kétgyermekes anya, és a város másik felén a Pantin pályaudvar közelében lakott. Végül is nem az bizonyult nehéznek, hogy rátaláljak megbízóm férjére a barátnője társaságában. A fényképekkel volt a gond. Készítettem róluk jó néhányat, de egyik sem bizonyult igazán meggyőzőnek. Legalábbis Madame Duvauchelle szerint. Egyiken sem fogták egymás kezét, nem bújtak össze nyilvánosan, nem csókolóztak, még csak egy puszi sem cuppant el. A feleség szerint a fotókon úgy mutatott a férje, mintha üzleti megbeszélésre vitte volna magával a titkárnőjét, hogy neki jegyzeteljen. Egyértelmű képek kellettek ahhoz, hogy a férj letagadhatatlanul szembesíthető legyen bűnös kicsapongásával, és kordában lehessen tartani a jövőben. Nem nagyon lelkesedtem a dologért, de úgy tűnt, nincs más megoldás: be kell jutnom a garniszálló ominózus hálószobájába, és ott kell titokban felvételeket készítenem. Ez technikailag nem jelentett különösebb problémát. Az intim pillanatok filmezését nem akarta a gyomrom bevenni. Nem vagyok túlzottan szemérmes, hiszen néha magam is végigpörgetek egy-egy pornófilmet, és nem vetem a hölgytársaságot sem, de ez azért nem ugyanaz. De hát a megbízást elvállaltam, és egyébként is a pénz beszél.

  Madame Duvauchelle-el való első találkozásom után egy héttel készen álltam a döntő bizonyíték megszerzésére. Akkor azonban váratlan esemény húzta keresztül számításaimat. A másodvirágzását élő virgonc, hatvankét éves bankárom Egyiptomba utazott. Elmondta a feleségének is, hogy hivatalos megbízásból kell Kairóba mennie. Ezt a Nemzeti Banknál Madame Duvauchelle kérdésére megerősítették. Én javasoltam, hogy akkor folytatom az akciót, ha a külszolgálat négy napja lejár. Egyre ingerültebb megbízóm azonban utasított, hogy külföldre is kövessem a férjét. Győződjek meg róla, hogy oda is magával viszi-e a barátnőjét, és - ha lehetőségem nyílik rá - akkor ott készítsem el a korhatáros filmet az osztályvezető úr szexuális képességének látványos növekedéséről. Ellenvetésemre, miszerint a külföldi napidíjam ötszáz frank, és a költségek is jelentősebbek, a válasz tömör volt és egyértelmű: a költségek nem számítanak.

  Ennek szellemében én nem is fogtam vissza magam a költekezésben, mentségemre szolgáljon, hogy mindenről félretettem a számlát a későbbi viták elkerülése érdekében. A megfigyelt személy - magamban nevezetem így Monsieur Duvauchellet - az Air France menetrendszerinti járatával utazott a business classon. A business class nem igazán alkalmas arra, hogy észrevétlen maradjon az ember. Ezért, hogy véletlenül se lehessek számára ismerős, én csak az első osztályra váltottam jegyet. A gépen úgysem tudhatok meg róla újat, tehát felesleges a lebukást kockáztatni. Lehet, hogy már látott a garniszálló előtt, de akkor még nem gyanakodott. Ha viszont itt is megpillant a vele szomszédos bőrfotelben terpeszkedve, amint jófajta whiskyt tölt nekem a kacér mosolyú stewardess, akkor már különösnek találhatja a véletlenek ilyen összjátékát. Alapelvem, hogy soha nem szabad lebecsülni az ellenfelet, vagy jelen esetben a megfigyelés alanyát képező embert. Még akkor sem, ha látszólag nem túl dörzsölt alak.

  Először meglepődtem, amikor a gépen nem találtam nyomát sem a csinos elvált asszonynak. A titok nyitjára a Kairói Nemzetközi Repülőtéren derült fény. A barátnő a Párizsból két órával később induló British Airways járattal szelte át a tenger feletti légteret, és csatlakozott az addig a kairói transzferben türelmesen várakozó Duvauchellehez. Itt már annyira biztonságban érezték magukat, hogy önfeledten megölelték egymást, majd együtt mentek taxival Kairó belvárosa felé. Nem kellett szorosan követnem őket, mert megbízóm jóvoltából tudtam, hogy a Nemzeti Bank a Ramses Hilton Hotelben foglalt szobát kiküldött osztályvezetőjének. Aki nem vihette máshová partnernőjét sem, hiszen mindenki - a bank is, a felesége is - ott fogja keresni telefonon. Persze a barátnőjének nyilván külön szobát foglalt, mivel ha valaki érdeklődik Duvauchelle után, akkor a porta elszólhatja magát, miszerint kétágyas szobát vett ki. Végül is semmi szükség nincs rá, hogy közös szobába jelentkezzenek be. Valószínűleg, majd a nő fog hozzá átlopózni az este folyamán. Nekem is a megfigyelt személy szobájába kell valahogyan bejutnom. Ez a feladat egyenlőre nem nyomasztott, mivel még volt három éjszakám, hogy elvégezzem a munkát.

  Így hát a hazai miliő utáni vágy oltárán áldozva, én is beszálltam egy Renault 19-es taxiba.

  - Ramses Hilton! - adtam meg az úti célt az ülésében félig hátraforduló fiatal sofőrnek. Ő bólintott, majd a repülőtérről a városba vezető gyorsforgalmi útra hajtott. Arab taxisom nem kímélte az autót, ezért tíz perc alatt elértük a főváros peremét, és belevetettük magunkat a kaotikus forgalomba. Voltak ugyan jelzőtáblák, közlekedési lámpák és útburkolati jelek, de mindez kevéssé befolyásolta azokat a kairói, nagy össznépi tülekedésben résztvevőket, akik élvezettel űztek sportot a szabályok megszegéséből. Miközben próbáltam függetleníteni magam a körülöttem zajló riasztó eseményektől, feltűnt, hogy a taxióra ugyanolyan, mint amit a párizsi fuvarozók használnak. A mellettem lévő szélvédő sarkára pillantottam, és gyanúm beigazolódott. Ott virított a Francia Taxi Felügyelet emblémája, az üvegre homokfúvással rögzítve.

  - Beszélsz franciául? - kérdeztem a sofőrt. Homlokát ráncolva, értetlenül nézett rám a visszapillantó tükörből.

  - Beszélsz angolul? - próbálkoztam újra. Erre felcsillant a szeme.

  - Kicsit!

  - Honnan vetted ezt a francia taxit?

  - Ez nem lenni francia taxi! - csóválta hevesen a fejét az arab, közben elengedte a kormányt, és a mellét kezdte el verni. - Ez lenni enyém taxi!

  - Hé, inkább fogd a kormányt, csak a csomagjaimra kötöttem biztosítást! - kiáltottam rá.

  - Ez lenni enyém, nem francia! - jelentette ki a fiú megint önérzetesen. Nem tudom, mi szállt meg, - talán a hőség volt az oka - de elkezdtem vele kötözködni. Pedig eddigi tapasztalataimból emlékezhettem volna rá, hogy az északi szélesség negyvenötödik foka alatt elhelyezkedő területek népeivel nem érdemes vitát kezdeményezni.

  - Hát ne mondd már! Ott figyel velem szemben a francia gyártmányú taxióra! - mutattam a készülékre. - Még a feliratok is franciák! Látod? Taxe de transport, azaz viteldíj. A pénznem is frank! Nézd csak meg! - hadonásztam tovább. A srác egyre idegesebb lett, és valamit arabul dörmögött az orra alatt.

  - És itt van a hivatalos jel! - böktem rá diadalmasan és végső érvként a szélvédőn lévő biztonsági azonosítóra. A sofőr beletaposott a fékbe, és megálltunk az utca közepén. Rögtön dudaszó harsant mögöttünk. Oktalan igazságkeresésemmel mélyen belegázolhattam a fiú lelkébe, mert ezután felkapott egy vasrudat az ülése mellől, és se szó, se beszéd, félfordulatból felém sújtott vele. A reflexeim mindig is jók voltak, és súlyban is a kétszeresét nyomhattam, mint a taxis, ezért könnyűszerrel megállítottam a levegőben az ütést. A vasrúd nagyot csattant a tenyeremben, de én markoltam keményen. A sofőr meglepődött, nem erre számított. Ő markolta a rúd egyik végét, én a másikat. Három másodpercig így néztünk farkasszemet egymással, majd - helyesen felmérve az erőviszonyokat - az arab fiú elengedte alkalmi fegyverét és kiugrott az autóból. Pillanatok alatt eltűnt a szemem elől. Addigra már tucatnyi jármű kürtje sivított a taxi mögött. Káromkodva én is kiszálltam, kivettem az utazótáskámat a csomagtartóból és sorsára hagyva a lopott Renault-ot, gyalogszerrel vágtam neki a hátralévő kilométereknek a városközpontba. Másik taxival ezek után nem mertem próbálkozni. Így viszont szinte lehetetlennek látszott számomra az ismeretlen Kairó óvárosának kusza utcarendszerén átvágni magam. Közben minduntalan kilátástalan küzdelembe kellett bocsátkoznom a rámenős arab felhajtókkal, akik száz métereken át is követtek, közben megállás nélkül győzködve, hogy vásároljak az üzletükben valamit. Mire elértem a Nílust a meghatározhatatlan színűre vakolt Egyiptomi Ókori Múzeumnál, addigra lement a nap, és a pénztárcám soványabbá vált néhány üvegcse parfüm és hat tekercs papiruszfestmény árával.

  Szeretem a nyarat, a meleget. Sokkal jobban, mint a fogcsikorgató telet, amit Párizsban gyakran megtapasztalok. Azonban itt Kairóban a Celsius-fokokból annyi összejött, hogy attól egy  varánusznak is sisteregne a vére. A kairói éjszaka aznap különösen kegyetlen forrósággal támadt a szélsőséges viszonyokhoz nehezen alkalmazkodó élővilágra. Napközben még csak-csak lengedezett valami gyenge szellőcske, de miután a Nílus fölül leereszkedett a nap izzó koronája, már e lágy fuvallat is elillant. Az európai ember számára szokatlan klimatikus viszonyok engem is megviseltek. Zsibbadó agyam feszítette a koponyámat, amit egyébként is nehezen tartott meg sajgó nyakam. Ingemből orrfacsaró izzadságszag áradt; a szám rossz ízű, a leheletem bűzös volt, mint egy kivénhedt tevének. A rám ragadt egész napos kosztól úgy éreztem magam, mintha légypapír lennék. Ugyanis amint megálltam, rögtön bogarak döngicséltek körülöttem. Már nagyon elegem volt ebből a megbízatásból.

  Este fél tízkor léptem be a Hilton Hotel toronyépületébe, amely a folyópart közelében épült. A recepciós alig leplezett undorral mért végig, - amin egy cseppet sem csodálkoztam - de mivel rendelkeztem szobafoglalással, ezért adott egy kulcsot: a 324-est. Megfordult a fejemben, hogy megkérdezem Duvauchelle szobaszámát, de a portás bizalmatlan pillantásai kedvemet szegték. Ilyen belépőt követően biztosan nem adna felvilágosítást egyik vendégről sem. Talán jobb is, ha inkább telefonon érdeklődöm, mert akkor a rossz útra tévedt főosztályvezető nem tudhatja meg, hogy ki kereste. A szobát elfoglalva első dolgom volt, hogy alaposan lezuhanyoztam és ruhát váltottam. Ez felért egy újjászületéssel. Már ekkor eldöntöttem, hogy többet soha nem jövök Egyiptomba. A szálloda éttermében elfogyasztottam könnyű vacsorámat, majd munkához láttam.

  A Hilton közelében lévő autóbuszmegállónál találtam néhány telefonfülkét. A feltűnő citromsárga készülékek egyikéről tárcsáztam a Ramses Hotel számát. Amíg a telefon kicsengett, szakadt ruhás, szutykos utcakölykök vettek körül és alamizsnáért nyújtogatták a kezüket. Odaadtam nekik a telefonálásra előkészített aprópénzt. A gyerekek boldog viháncolással elfutottak.

  - Ramses Hilton Hotel! Jó estét kívánok! Segíthetek valamiben? - hangzott fel a kagylóból a telefonkezelő szabványbejelentkezése. Tudtam, hogy közvetlenül hiába is kérném valamelyik vendég szobaszámát. Ilyen nagy szállodában - a bentlakók nyugalma érdekében - telefonon nem adnak ki semmilyen adatot, ezért cselhez folyamodtam.

  - Jó estét! Monsieur Duvauchelle-el szeretnék beszélni. Kérem, kapcsolja nekem! - szólaltam meg.

  - Pillanat!

  Hallottam, amint a telefonközpontos az előtte lévő számítógépen a vendég szobaszámát keresi.

  - Kapcsolom önt! - mondta gépiesen, majd kilépett a vonalból. Lágy dallam - idegnyugtató kapcsolási zene - lépett a telefonkezelő hangjának helyébe. 

  - Halló! Ki az? - kérdezte kissé ingerülten a megfigyelt személy. Ezek szerint már nála van a nő.

  - Itt szobaszerviz! - feleltem tört francia nyelven. - Ez van 611-es szoba?

  - Nem! - mordult a bankár. - Ez van 358-as szoba! - mondta gúnyosan utánozva a szobapincérnek vélt személy rossz nyelvhasználatát. Melegség járta át szívemet. Tehát azonos emeleten nyertünk elhelyezést. Szerencsés véletlen.

  - Elnézést, uram! Sok-sok elnézést!

  - Barom! - közölte véleményét Duvauchelle, és letette a telefont. Én lent a fülkében elmosolyodtam. Ez utóbbi megjegyzését biztosan a nő miatt tette, aki valószínűleg ott állt mellette. Meg akarta neki mutatni, hogy ő milyen keményen megleckézteti a primitív őslakosságot. Igazi férfi.

  Az órámra pillantottam, amit még a repülőgépen átállítottam, amikor landolás előtt a pilóta felhívta az utasok figyelmét az időeltolódásra. Helyi idő szerint este tíz óra harminchat percet mutatott. Apámtól örököltem ezt az öreg svájci órát, valódi Breitling. Már csak koránál fogva is jelentős értéket képviselt. A háború idején apám Svájcban élt, még szinte gyermekként. Egy ottani gazdának segített a teheneket gondozni, aki hálából eltartotta, míg Európában zajlott a háború. Végül a svájci család annyira megkedvelte apámat, hogy az csak negyvennyolcban tért haza Franciaországba. Búcsúzóul adták neki ezt az órát ajándékba. Nagyon szerette apám ezt a tárgyat, amely késő gyermekkorának legszebb éveire emlékeztette. Ezért, amikor tizennégy éves koromban elvesztettük apámat, rám hagyta a koros, de hibátlan működésű Breitlinget. Azóta ez az órám, csak a bőrszíjat cserélgetem rajta évenként.

  A szobaszám sikeres kiderítése fellelkesített. Elhatároztam, hogy még azon az éjjelen elkészítem a videó felvételt a turbékoló párról. Visszatértem a hotelszobámba és előkészítettem a felszerelést, amit Párizsból hoztam magammal. Digitális kamera, és a hozzá csatlakoztatható ötmilliméteres átmérőjű üvegszálas kábel, a végén egy miniatűr aktív infravörös objektívvel. A legprofibb áru, amit csak be tudtam szerezni erre az alkalomra. Már csupán csak azt kell megoldanom, hogy észrevétlenül bejussak Duvauchelle szobájába, és valami alkalmas zugban elhelyezkedve használhassam eme aranyáron mért elektronikus csodát.

  A szobám ajtajának belső lapjára volt kifüggesztve a tűzriadó-terv. Pontosabban az emelet vázlatos rajza, amin pirossal be volt jelölve az én szobám és az útvonal, amelyen keresztül menekülnöm kell, ha valami katasztrófa történne. A szobák sematikus alaprajzából megállapítottam, hogy a megfigyelt személy apartmanja is ugyanolyan elrendezésű, mint az enyém. Ez megkönnyítette a tervezést. Most már a szobatelefonomon hívtam fel a 358-as számot.

  - Ki az már megint? - kérdezte Duvauchelle.

  - Elnézést, Monsieur! A portáról beszélek! Egy jól öltözött európai hölgy szeretne önnel találkozni a kávézóban. A nevét sajnos nem mondta meg, de elég feldúltnak tűnt és mindenáron követelte, hogy hívjam le önt!

  Szinte láttam magam előtt a szerencsétlen öreget, ahogy elakad a lélegzete a hír hallatán. Biztosan azt fogja hinni, a felesége megtudott valamit, utána utazott és most lent várja a kávéházban, hogy botrányt csapjon.

  - Ö…, köszönöm! Azonnal megyek! - nyögte Duvauchelle. Lelki szemeim előtt peregtek az események.  A férfi most riasztja a barátnőjét, aki elsprintel a saját szobájába. Eközben kedvenc bankárom magára kap valami tisztességes ruhát, majd lesiet a titokzatos nőhöz, akinek személyében feleségét gyanítja. Én is öltözni kezdtem. Sötét pólót és fekete, kényelmes nadrágot öltöttem. Cipőimet a fűzőknél összekötve a nyakamba akasztottam. Majd fülemet az ajtóra tapasztva, zoknis lábbal indulásra készen toporogtam, hónom alatt egy kisméretű táskával. Ebbe tettem a kamerát és még néhány apróságot, amiket szükségesnek ítéltem.

  Szerencsére nem volt nagy jövés-menés a folyosón. Tisztán hallottam, ahogy a megszeppent ügyintéző hölgy csámpás női futással eldobog az apartmanom előtt. Néhány perccel később pedig maga Duvauchelle, határozott, sietős léptekkel tartott a liftek felé. Megvártam, míg a felvonó ajtaja diszkréten csilingelve bezáródik mögötte, és kidugtam a fejem, résnyire nyitva szobám bejáratát. Elégedetten állapítottam meg, hogy szabad az út. Úgy számítottam, hogy körülbelül tizenöt perc áll rendelkezésemre. Ennyi idő alatt jön rá a főosztályvezető, hogy valami félreértés áldozata lett, és szó sincs a felesége megérkezéséről. Pamutzoknis lábaim hangtalanul vittek el a 358-as szobáig. Táskámból kihalásztam egy kifejezetten a biztonsági hengerzárakhoz kifejlesztett álkulcs-készletet. Hatodik próbálkozásra a zár engedett és bejutottam a szobába. Világos volt. A nagy sietségben felkapcsolva hagyták a lámpákat. Beléptem a hálószobába, közben letöröltem homlokomról az izzadságcseppeket. A nagy ruhásszekrény a szoba azon pontján állt, ahol nálam is. Bekuporodtam az akasztós részbe, ahol Duvauchelle öltönyei sorakoztak példás rendben. Egy fogas üresen árválkodott. Nyilván azon volt az a ruha, amiben a férfi lement a kávéházba. Ha visszatér, ugyanarra fogja visszatenni, tehát úgy helyeztem el, hogy rögtön kézre essen, ha kitárja a szekrény ajtaját. Kínos lett volna, ha matatni kezdene a többi ruha között, amik mögé elbújtam. A lehető legkényelmesebben próbáltam befészkelni magam, hiszen egy jó ideig nem mozoghatok majd. Ellenőriztem a kamera működését és aztán vártam.

  Néhány perc múltán megérkezett a rászedett bankárom. Remegő kézzel konyakot töltött magának a mini bárból, és egy hajtásra lehúzta. Leült az ágy szélére és várta, hogy hasson a szesz. Amikor valamelyest megnyugodott, a telefonért nyúlt, és egy háromjegyű számot pötyögött a készülékbe. A nőt hívja - gondoltam.

  - Drágám, visszajöhetsz! Nem ő volt, csak valami félreértés! Mit is keresne itt a nejem? - magyarázkodott partnerének.  - Ne butáskodj, édesem! …Igen, biztosan! ... De igen, ellenőriztem! ...Ha akarod, felhívom Párizsban! ... Nem, nem akarok vele beszélni! Csak azért hívnám, hogy megtudjam, otthon van-e! ... Ugyan, ez nevetséges! Nem vagy már kislány! ... Nem azt mondtam, hogy öreg vagy, csak...

  Az idős férfi meglepetten emelte el fülétől a telefont.

  - Huh! Letette! Mit képzel ez?

  Láttam, újra tárcsázza a számot, de most hiába várta, hogy felvegyék. Dühödten lecsapta a készüléket. Nála mérgesebb már csak én voltam. Ez a sértődött liba az én elképzeléseimet sem vette figyelembe. Duvauchelle még mindig az ágyon ülve, legyintett.

  - Majd holnap!

  Én nem tudtam ilyen könnyen feldolgozni tervem kudarcát, de abban a helyzetben nem tehettem semmit. Az öreg levetkőzött, kinyitotta a szekrényt, és ruháját felakasztotta az általam előkészített fogasra, miközben én lélegzetvisszafojtva, dermedten vártam a megváltó ajtócsukódást. Pedáns bankárom csak behajtotta a szekrény ajtótábláját, ezért maradt egy öklömnyi nyílás, ahol friss levegőhöz juthattam. A szoba rövidesen elsötétült, és hallottam, hogy az ágyban fekvő Duvauchelle légzése egyre egyenletesebbé válik.

  Elhatároztam, hogy kipróbálom a kamerát sötétben is. Az üvegszál optikát kidugtam a szekrényből és bekapcsoltam a gépet. A kamera keresőjében, sárgás-zöldes fényben láttam a hálószoba belvilágát. Bal kezemmel finoman mozgatva az üvegszálat, körbepásztáztam mindent, végül megállapodtam az alvó testen. Figyeltem, ahogyan a könnyű paplan emelkedik és süllyed. Föl-le, föl-le. Percenként tizenkétszer. Most már biztosan alszik, tehát kiosonhatok.

  Már éppen azon voltam, hogy óvatosan megmozdulok, amikor egy fél másodpercre fény villant az apartman bejárata felől, majd ismét sötét lett. Megmerevedtem. Lehet, hogy a nő mégis meggondolta magát és átjött? Bizakodva vártam a fejleményeket és közben ismét bekapcsoltam a kamerát. Az objektívet a háló bejáratára szegeztem. Megállt bennem az ütő, amikor a keresőben egy férfialak tűnt fel. Nem tudtam, mire véljem a dolgot. Ekkor vettem észre, hogy az öltönyt viselő alak fején passzív infravörös éjjellátó készülék van. Olyan, mint amit a különleges alakulatok használnak éjszakai bevetésen. A legteljesebb tanácstalansággal, döbbenten figyeltem az eseményeket. A különös látogató lassú léptekkel közeledett az ágy felé.  Közben fura módon nyakkendőjét morzsolgatta bal kezének hüvelyk- és mutatóujja között. Megállt a fekvő öreg fölé tornyosulva, és percekig figyelte. Képtelen voltam megérteni, hogy mit akar, egészen addig, amíg meg nem láttam jobb kezében felvillanni egy rövid pengéjű kést.

 

*************************************************************************

 

  Az ebéd fejedelmi volt a társasághoz méltóan. Bár aggodalommal töltött el - mivel munkámat igen megnehezítette -, hogy meglehetősen sokan kanalaztuk a ráklevest - ami XVI. Lajos korabeli klasszikus recept alapján készült - a lovagteremhez hasonlatos, egyetlen hosszú asztalt tartalmazó ebédlőben. Az igazgató azonban, aki velünk evett - ezek szerint itt ez a szokás -, mellettem ült, és így módjában állt rögtön megnyugtatni, miszerint a vendégek többsége csupán nappal tartózkodik a klubban, az estét otthonában tölti. Néhányan maradnak csak és térnek nyugovóra az emeleti lakosztályok valamelyikében. Míg Fanny a balján helyet foglaló repülőgépgyáros bókjait hallgatta türelmesen, addig én Laplanchet kértem meg arra, feltűnés nélkül mutassa meg, hogy az asztalnál ülők közül ki marad velünk vacsorára is.

  - Az ott Monsieur Colomb és a felesége! - jelezte szemével a megnevezettet. A ötvenedik évét már túllépő pár nem tűnt túlságosan vidámnak.

  - Mintha nem ízlene nekik a leves?

  - A férfi a Retional Bank igazgatósági elnöke, őket érte kár az este.

  - Így már érthető, hogy a gasztronómiai élvezetek nem derítik jobb kedvre őket!

  Az igazgató egy magányosan szürcsölgető matuzsálemmel folytatta az egyoldalú bemutatást.

  - Ő Monsieur Moupin, fegyvergyára van. Rendkívül tehetős. Hetvenkilenc éves, de korához képest jó egészségnek örvend.

  - És még azt mondják, hogy ki karddal él, kard által vész!

  - A sport, a rendszeres golfozás teszi.

  - Ha maga mondja! Tőle már loptak?

  - Igen, például az ezüst zsebóráját, ami ugyan nem képviselt komoly értéket, de már nagyon a szívéhez nőtt, és ezért végtelenül elkeserítette az eltűnése.

  Közben a pincérek összeszedték a leveses tányérokat, a repülőgépgyáros pedig egyre jobban belemelegedett az udvarlásba.

  - Ki van még? - kérdeztem tovább a listát.

 Laplanche most még csendesebbre vette, sőt poharával eltakarta a száját.

  - Velünk szemben vannak Thafvelinék. A férj néhány bánya felett rendelkezik Dél-Afrikában, a felesége - Suzanne - angol, akárcsak a contesse.

  Az igazgató oldalt mosolygott Fannyra, aki - mintha megérezte volna, hogy róla van szó - vehemens csábítójától egy pillanatra elfordult, és kimérten felénk emelte poharát. Gyönyörű volt, tényleg olyan, mint egy királynő.

  - Thafvelinéket is megkönnyítették már?

  - Sajnos igen, bár nem nagyon rázta meg őket a dolog. De hát, akinek gyémánt koncessziója van a fekete kontinensen, annak nem is kell, hogy fájjon a feje!

  - Ez a tolakodó alak a grófnő mellett, ő is marad? - néztem bosszankodva a repülőgépgyáros arcátlanságát.

  - Nagyon sajnálom, de igen! Monsieur Porret évek óta visszajáró törzsvendégünk! Mindig így viselkedik, ha csinos hölgy kerül a közelébe. A felesége, Madame Porret - az a barna hajú, világos ruhás, közvetlenül mellette ül - már megszokta férje allűrjeit. Látja? Most sem foglalkozik vele, inkább a jóképű, alig negyven éves Charnay herceggel társalog.

  A herceg valóban megnyerő külsejű volt, csak a fehér ló hiányzott alóla.

  - A herceg és a családja már nem olyan gazdagok - hát hiába, az a sok forradalom -, de mivel jó nevű arisztokrata, ezért bármikor kaphat hitelt. Az idén még felénk sem rendezte a tagsági díját, de nem sérthetjük meg azzal, hogy felhívjuk erre a figyelmét.

  - Ez valóban hiba lenne, hiszen többé nem jönne ide, és akkor egy - nem fizető - vendéggel kevesebb! - szóltam epésen.

  - Kérem, ne gúnyolódjon! Charnay herceg előbb-utóbb mindig rendezi az adósságait!

  - Még valaki? - vettem elejét a vitának.

  - Monsieur Bernard, nyugalmazott tábornok, jelenleg polgármester Alenconban. De ő még nincs itt, csak a vacsorára érkezik meg.

  - Tegnap sem tartózkodott itt?

  - Nem, péntek esténél korábban soha nem jön! Városának ügyei nem engedik.

  - Akkor őt ki is zárhatjuk a gyanúsítottak közül!

  Laplanche bólogatott.

  - Szívem szerint én mindenkit kizárnék a vendégeink közül!

  Felszolgálták a második fogást - râble de liévre á la piront -, és ez alkalmat adott egy újabb kérdés feltevésére.

  - Messze járok az igazságtól, ha azt tippelem, hogy Porreték és a tiszteletre méltó herceg apartmanjában is járt már a tolvaj, nemkülönben Monsieur Bernardnál?

  - A tippje helytálló!

  - Van más éjszakai vendégük is?

  - Nincs, csak ez a kilenc, de ők rendszeresen!

  - Nem találja furcsának, hogy az összes szóba jöhető elkövető dúsgazdag - de legalábbis nincsenek anyagi gondjaik -, és mindegyikőjüket meglopták?

  Az igazgató mérlegelte megállapításomat.

  - De, valóban különös! - mondta eltűnődve, majd felvidult. - Ez azt is jelentheti, hogy mégsem közöttük van a tolvaj!

  - Nem, éppen ön mondta, hogy a személyzet nem lehetett, betörés pedig szintén nem történt!

  - Akkor melyikük? - hordozta körbe kétségbeesett tekintetét Laplanche.

  - Valamelyik pár vagy magányos úr hazudik! Vagy nem is lopták meg őket - csak így akarják elterelni a gyanút magukról -, vagy pedig nem azok, akiknek mondják magukat!

  - Hát akkor kik? - értetlenkedett a direktor.

  - Szélhámosok, akik milliomosnak adják ki magukat, de valójában néhány látványos külsőségen kívül csak a szavuk bizonyítja ezt. Abból élnek, hogy járják a golfklubokat, és megkopasztják a valóban tehetős vendégeket!

  - Atyaisten! - gyűrögette szalvétáját az igazgató.

  - Ne féljen! - próbáltam vigasztalni. - Ha a feltevésem helyes, akkor már ma éjjel kezünkben lesz a megcáfolhatatlan bizonyíték a besurranó tolvaj kilétével kapcsolatban!

  Laplanche hálásan nézett rám.

  - Úgy legyen, monsieur!

 

 

Július 18-án délelőtt felhívtam Jonathan Forgert, más néven az ,,angolt, a professzionális hamisítót. Forgert - nem túlságosan meglepő módon - azért hívták ,,angolnak, mert Angliában látta meg a napvilágot, és ott is járta ki iskoláit. Az egyetem után az ottani titkosszolgálat foglalkoztatta, mint ,,papírgyárost. Ennek megfelelően első osztályú kiképzést kapott az okmányhamisítás területén. Csodálói szerint WC-papírból is képes útlevelet készíteni. Ez valószínűleg túlzás, de egy-két munkáját én is láttam. Tény, hogy nagyon ügyes. Az MI-6 telepítette Franciaországba, körülbelül tíz évvel ezelőtt. Alapvetően az volt a feladata, hogy a hozzáforduló - Európában tevékenykedő - angol ügynököket ellássa iratokkal, de aranyat érő tudását egy ideje már mások is igénybe vették, persze illő honorárium ellenében. Csak komoly megbízóknak végzett feketemunkát, piti autó tolvajoknak nem gyártott forgalmi engedélyt. Én még régről ismertem, abból az időből, amikor hét esztendeje a Francia Titkosszolgálat leleplezte, mint telepített angol ügynököt. Az angol hatóságokkal való rövid egyeztetés után Forger mégsem került börtönbe, sem pedig kitoloncolásra. Mi franciák is felismertük benne a született tehetséget, ezért tovább dolgozhatott, de már nem csak az angoloknak, hanem nekünk is. Talán - a laikus számára - különösnek tűnhet egy ilyen megállapodás két konkurens titkosszolgálat között, de valójában mind a két félnek elemi érdeke volt, hogy az ,,angol tovább űzhesse az ipart. Franciaország nyert egy folyamatosan ellenőrizhető, ügyes kezű hamisítót, Anglia pedig nem veszítette el az ügynökeit külföldön kamu papírokkal ellátó emberét. Persze a legjobban Forger járt, mert furcsa kimenetelű lebukását követően dőltek hozzá a megbízások, így anyagi gondokkal többé nem kellett számolnia élete során.

  - Jonathan Forger? - kérdeztem, miután felvették a telefont.

  - Ki az? - hangzott fel rövid tétovázást követően az ,,angol számomra jól ismert orgánuma.

  - A nevem nem lényeges! A Francia Titkosszolgálattól ismerjük egymást!

  - Én is ismerem, vagy csak maga engem?

  - Már találkoztunk, igaz eléggé régen!

  - Kilépett vagy kirúgták? - tapintott rá a lényegre, jó érzékkel.

  - Maradjunk annyiban, hogy közös megegyezéssel távoztam.

  - Nekem mindegy! - adta a közömböst. - Mit akar tőlem?

  - Amit adni tud!

  - Sajnálom, de heteroszexuális vagyok!

  - Ennek örülök, mert nekem csak néhány útlevél kellene!

  - Mennyi, milyen, mikorra, és mennyi pénze van rá?

  - Hat darab. Öt francia, egy brit. Adatokat, képeket holnap szállítanám, és megvárnám, míg elkészül! Tudom, hogy ez extra kívánság, de a fizetség is ennek megfelelő lesz!

  - Abban biztos lehet! - nyugtatott meg. - Ha ismer, tudhatja, hogy nem vagyok olcsó! Különösen ilyen sürgős megbízás esetén!

  - Mondjon egy árat, amiben már benne van a teljes diszkréció! - bíztattam.

  - Darabja harminc rongy, including discretion. De mesterséges öregbítéssel, különféle belépési pecsétekkel és régi vízumokkal harmincötezer.

  Nyeltem egy nagyot, de rögtön feleltem az ajánlatra.

  - Rendben!

  Az ,,angol azonban úgy látta, hogy még szoríthat a présen.

  - Tudja mit? Magának elkészítem negyvenezerért darabját!

  - Rendben! - feleltem ismét szinte gondolkodás nélkül. Csak remélni tudtam, hogy Madame Duvauchelle a rendelkezésemre tud bocsátani ennyi pénzt. Az általam toborzott emberek tiszteletdíja, plusz a járulékos költségek már komoly vagyont igényeltek. 

  - Öröm önnel együtt dolgozni! - vidult fel Forger.

 

 

 A regény, mobiltelefonokra készített játék verziójából néhány screenshot:

 

 

Kép

 

 

Kép

 

 

Kép