Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nincs bocsánat

2009.09.28

Nincs bocsánat

 

15 hónapja figyelem az öreget. Minden nap ott totyog a Blahán, a kereszteződésben. Ha piros a lámpa, akkor elindul a kocsik mellett és tartja a Fedél Nélkült a sebtében feltekert ablakok elé. Nem sok eredménnyel. Persze néha kap pár forintot, de sokszor láttam már őt, azt a tíz métert oda-vissza eredmény nélkül megtenni. Ruhája koszos és rongyos, mint bármelyik hontalannak. De az arca…

Istenem! Testtartásán látszik, hogy az utcán töltött évek meggyötörték egészségét. Messziről is érzem, hogy minden lépés kínszenvedés számára, de lépeget rendületlenül. Kacska lábait robot módjára tolja előre. Bal, jobb, bal, jobb… Mellettem is elment már sokszor. Soha nem adtam neki pénzt. Ő soha nem nézett rám ezért vádlón. Folyton véres szemei üvegesen siklanak át az autók népén. Semmi érzelem, semmi indulat. Arcán nincs könyörgés. Nem is lehet, hisz mimikai képessége elenyészett azon a csontjait borító száraz maszkon, ami régen egy boldog ember arca lehetett.

Minden nap kerestem őt tekintetemmel. Ott van-e még? Ott volt. Amikor első alkalommal megpillantottam, azt gondoltam, neki már nincs sok hátra. Szinte szurkoltam, hogy ott legyen másnap is. De úgy szurkoltam, mint a jelenlegi magyar foci válogatottnak Brazília ellen. Nincs sok esély. Mégis, egy év elteltével tudomásul vettem, hogy noha úgy néz ki, mint aki még a koporsójáig elvonszolja magát, aztán rábízza sorsát istene kegyességére, ő még mindig ott csoszog az autók között és kínálja a lapot.

Három hónapja elhatároztam, hogy adok neki pénzt, ha legközelebb mellette állít meg a lámpa. Volt több ilyen alkalom is, de mindig elfelejtettem előkészíteni az érmét, s így elmaradt a nagy jócselekedet.

Három nappal ezelőtt - még induláskor - kikészítettem egy százast a középkonzolra. Adományomat a Blahás öregnek, kinek élni akarása statisztikákat, és orvosi zárójelentéseket cáfol. Emberi számítás szerint már rég meg kellett volna halnia.

A lámpa kegyes volt és elég közel állított meg hozzá, hogy odaérjen a kocsimhoz, mielőtt zöldre vált a start jel. Izgultam, mert az előttem lévő is adott neki néhány forintot, s ez lelassította. Végül odaért mellém. Korábbi szokásomtól eltérően letekertem az ablakot és kinyújtottam a százast. Alig tudta megfogni, mivel ujjai nem igazán akartak mozogni. Szája köszönömöt formált, bár ezt inkább csak leolvastam, mint meghallottam. Levegő nem igen hagyta el torkát. Nyújtotta pakkját, hogy vegyek el egy lapot. Intettem, hogy nem kérem. Továbblépett a következő kocsihoz. Ennyi volt. Talán két másodpercig tartott az egész. Közben végig a szemébe néztem direkt, hogy miként reagál. A két üveggolyóban semmi sem változott. Az volt ott, amit 15 hónapja minden nap láttam benne. A pokol és a mennyország állóháborúvá merevedett frontvonalai. Csalódottság fogott el, miközben kettesbe löktem a váltót, hogy kigyorsuljak a kereszteződésből. Nem tudom igazán mit is vártam, de határozottan vártam valamit. Valami érzést. Kellemes érzést, hogy adtam valakinek. Nem pusztán egy kis pénzt, hanem talán plusz egy nap életet. Miért nem történt akkor lelkemben katartisztikus cunami? Mit rontottam el, mit tettem rosszul? Hol a megváltás érzése, íze?

Kisvártatva - két lámpával később - rájöttem, hogy miért nem éreztem úgy, hogy jót cselekedtem, és miért nem éreztem könnyebbnek a lelkem, ahogy vártam és reméltem. A tehetetlenségre hivatkozás, a félrenézés bűntudata, és az ezekből fakadó lelki fájdalom kilója jóval több, mint száz forint. Ennyi pénzért nem nyerhetek bűnbocsánatot!

- 1 -

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.