Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A kölcsön

2009.09.28

A kölcsön

 

  Befejeztem a középiskola második osztályát, és jött a vakáció. Elérkezett az idő a nagy túrára, amit már hónapok óta izgatottan szerveztünk a haverokkal. A dolog rengeteg előkészítést igényelt, noha nem egy afrikai szafarit kívántunk lebonyolítani. Előbb sokáig dédelgettük a tervet magunkban. Mely országrészbe, milyen útvonalon kellene eljutni? Aztán a viták a felszerelésről! Erősen militarista beállítottságú jóbarátom - akit magunk között Dömének hívtunk, bár azt nem tudom pontosan miért, mivel becenevének eredete a múlt ködös homályába veszett - azt javasolta, hogy tökös gyerekek módjára leselejtezett katonai bakancsokban tegyük meg az utat. Ennek az ötletnek nem akadt támogatója. Ami nem csoda, hiszen a társaság döntő többsége - akkor - liberális gondolkodású, s a katonás fegyelmet nevetségesnek érző srácokból állt. Miután Dömét az én tartózkodásom mellett – legjobb barátjaként nem voksolhattam ellene - a többség leszavazta, a bakancsos kérdés többé nem merült fel. De lett helyette más, ezernyi apróság, amit meg kellett vitatnunk. A szervezés tehát őrülten izgalmas volt, és fontosnak tetszett. Pontosabban magunkat éreztük fontosnak saját magunk előtt.  Amúgy a felnőttek számára elég mulatságos és megható lehetett egyszerre, hogy csemetéik milyen felelősségteljesen vitatkoznak egyszerű kérdésekről. Végül minden nehézséget leküzdve, nézeteltéréseket megegyezésesen megoldva – ahogy kultúremberekhez illik –, elindultunk a Zirc-Sümeg útvonalon. Igaz a nagy fogadkozások eredménye az lett, hogy az eredetileg nyolcfős csapatból végül csupán hárman vágtunk bele életünk addigi legnagyobb kihívását jelentő vállalkozásába. Én, Leves és Balage. Augusztus elejét mutatta a naptár. Az időjárást tekintve olyan igazi, békebeli rekkenő hőség volt, amire csak nemes egyszerűséggel azt mondanánk, hogy gatyarohasztó. Ez nyáron ugyan nem váratlan dolog, de mivel én - valami ismeretlen okból - éppen nem rendelkeztem alkalmas rövidnadrággal, ezért egy viseletes kordbársony hosszúszárú nadrág feszült a lábaimon. Erdei túráknál ez még talán ajánlható is – a kullancsok miatt –, de nekem már induláskor is csurom víz volt az izzadságtól mindenem. Ez az áldatlan állapot a gatyaszáram alatt napról-napra aggasztóbbá vált. Annál is inkább, mivel a tisztálkodást nem szerveztük meg a többhónapos előkészítés során. Ez az apróság elkerülte figyelmünket. Mentségünkre szolgáljon, hogy tanítónk a tv, és példaképünk, a televízióban megjelenő hős kalandor soha nem beszélt a tisztálkodás fontosságáról, miközben a dzsungelben megmenti a királylányt az apacsok fogságából, és megszerzi jutalmul a fele királyságot. Mindezt hajmosás és hónaljszappanozás nélkül, ráadásul ugyanabban a ruhában. Ilyen előképzettséget követően nem csoda, hogy néhány dolgot számításon kívül hagytunk. Az egyhetesre tervezett túra – egyébként ezzel az intervallummal erősen túlértékeltük állóképességünket – második napján már komoly gondjaim akadtak a pangó izzadságtól gyötört testhajlataimmal. Vörösre, hólyagosra vakartam magam mindenhol. Ekkor már nem segített az sem, hogy harmadnap reggel – mikor a többiek még nem jöttek elő a sátorból, hisz mégis csak kínos lett volna, ha észreveszik a bajom – az ivóvízkészletem és némi szappan felhasználásával – a rét közepén meztelen állva – igyekeztem megtisztítani magam a gyötrő vörös foltok kórságától. Késő volt! A gyulladások kifejlődtek, s – mint később kiderült – csak egy hetes intenzív melegvizes csutakolást követően állt helyre bőröm megrendült Ph-egyensúlya. Ez a kezelés már otthon történt, távol a vadon hívó szavától. Tudniillik a harmadik napon – két társamnak töredelmesen megvallva gyalázatos állapotom – Ajkáról hazavonatoztam, a megváltó panel fürdőszoba melegvizes kádja felé, ahol álmaimban már illatos és tisztító habfürdő fellegekben úszkáltam. Álmodozásomat némiképp megzavarta, hogy hazaérkezésemkor javában tartott az idő tájt nyaranta szokásos kazánkarbantartás a város melegvíz szolgáltatójánál. A javítgatás és téli nagyüzemre való felkészítés sajnos egy hetet vett igénybe, ezért szegény embert még az ág is húzza alapon, a tűzhelyen lábosban kellett többször vizet melegítenem, hogy legyen a kádban egy kis meleg víz, ami legalább a bokámig ér.

  Na de, ez már csak jelentéktelen utózöngéje a nagy túlélőtúrának. Történt ettől sokkal lényegesebb dolog is, ami meghatározóbb élménnyé vált számomra, mint maga az egész dicstelenségbe fulladt bakonyi cserkésztúra. A második napon – több órás, tűző napon történő – egyhangú menetelést letudva, a szomjúságtól – vízkészleteinket nem igazán optimálisan beosztva még délelőtt megittuk - végsőkig elcsigázottan értünk egy a térképen szereplő forráshoz. A forrás tövében, sorban állás következett. Egész pontosan egyen álltak előttünk. Harmincöt év körüli férfi volt. Borostás arcán sunyiságot véltem felfedezni, és ruházata sem volt már patyolattiszta. Igaz ekkor már mi sem néztünk ki a tiszti kaszinó tagjainak. Nem láttunk nála semmi málhát. Úgy tetszett, csak azt birtokolja, ami rajta lóg ruha gyanánt. Sugárzott róla a hamisság. Rossz érzésem volt a közelében.

 - Adjátok ide a kulacsotokat, megtöltöm! Én már úgyis sáros vagyok! – javasolta, mikor észrevette jelenlétünket. Ekkor láttuk, hogy a forráshoz csak úgy lehet hozzáférni, ha az ember bokáig gázol a csobogó víz által létrehozott gusztustalan dagonyába. A többiek odaadták a kulacsukat, hát erre én is. Bár úgy éreztem, valami fertőzést kapok majd ettől az alaktól, hogy megfogta a holmimat. Meghökkenve láttam, hogy társaimból korántsem váltott ki akkora ellenszenvet a forrás szakadt őrzője. Ők nem látják, kivel van dolgunk? Ennyire naivak? Előbb csillapítottuk szomjunkat, majd újra feltöltettük a vízkészletünket. Így kétszer is át kellett nyújtanom a palackomat. Fújj! Dupla fertőzés! Láttam, ahogy nedves kezéről a hűsítő nedű ráfolyik a kulacsomra, örökre beszennyezve azt. Megköszöntük a segítségét, és már új erővel feltöltődve léptünk volna tovább, mikor visszaintett minket. Na mit akarhat? Mindegy, nem vagyok rá kíváncsi! Menjünk már! – gondoltam. De a társaim a világ legtermészetesebb módján visszafordultak. Odajött egészen közel hozzánk. Önkéntelenül is fintorogni kezdtem, mintha bűzt éreznék, pedig valójában csak a száraz fű jellegzetes – de egyáltalán nem kellemetlen illata – töltötte be a teret. – Fiúk, én is túrázó vagyok! Ma délelőtt – míg sétálni voltam a környéken - valaki ellopta a táborhelyemről a személyes holmimat! Csak ez a ruhám maradt, ami rajtam van! A pénzem is eltűnt!

Témánál vagyunk! – kiáltottam fel magamban. Lesujtó pillantást vetettem a többiekre, hogy én megmondtam. Most jön majd a duma, hogy csak egy százast adjunk, meg egyébként is beteg a gyereke és a nagymamája is. Részben igazam lett.

 - Haza kell utaznom! Tudnátok kölcsönözni egy kis pénzt? Postán visszaküldöm, ha megadjátok a címetek! – vágta rögtön a megoldást a kirabolt alak. A társaimhoz fordultam.

 - Nekem nincs nélkülözhető pénzem!

Vártam, hogy ők is elhárítsák a csavargó pénzkunyerálását. De nem ez történt. Leves odafordult Balagéhoz.

 - Én tudok adni kb. hetvenötöt. – Balage turkálni kezdett a tárcájában.

 - Itt is van ötven!

Közelebb léptem hozzájuk, és a lehető leghalkabban szólaltam meg. Az indulat azonban kiérződött a hangomból.

 - Ne adjátok oda! Sose kapjátok vissza!

A nyomaték kedvéért még szemöldökömet is összehúztam. Balage nem szólt semmit, csak előhúzta az ötvenest.

 - Mért ne adná meg? – békéltetett Leves. Ő is előkotorta az aprót, majd a férfire biccentett.

 - Százhuszonöt forint elég lesz?

 - Szerintem igen! – csillant fel a szeme. – Csak ide megyek a közelbe.

Úgy éreztem, megüt a guta. Hagyják magukat lehúzni egy ilyen ócska mesével! De nem szóltam. Láttam, hogy már át is adták a marék tízest, húszast. Majd az idő engem igazol! Keresztet vethettek arra a pénzre! – futott át az agyamon. A forrás őre – meggyőződésem szerint a látszat kedvéért – felíratta Leves címét, hogy odautalja a tartozást. Micsoda álszentség!

  Miután eltávolodtunk a hálálkodó idegentől, jól megmondtam a véleményemet két balek társamnak. De nem tudtam így utólag sem felnyitni a szemük. Abban a szent meggyőződésben baktattak az úton, hogy jót cselekedtek, és még a pénzt is visszakapják. Micsoda naivitás!

  Ezen rövid közjátékot követően napirendre tértünk az ügy felett, és újfent átadtuk magunkat a túrázás örömeinek. Persze ekkor engem már gyötörtek a kiütések, de hősiesen viseltem. Másnap reggelig.

  Ajka előtt tíz-tizenöt km-rel kezdett ránk esteledni. Eljött a táborverés ideje. Egy alkalmasnak tűnő völgyben, néhány fűzfa oltalma alatt kezdtünk bele a sátrak felverésébe. Tőlünk úgy háromszáz méterre ház állt a poros út mentén, de szinte észre sem vettük, annyira közömbös volt a mi szempontunkból. Sajnos a tulajdonos nem így vélekedett. Éppen befejezéséhez közeledett a sátorlapok kifeszítése, midőn a házból a negyvenet taposó férfi kezdett el poroszkálni felénk. Lassan közeledett – közben szemét le se vette rólunk –, mintha csak felmérné, hogy kifélék-mifélék vagyunk. Éreztük, hogy akar majd valamit, de nem tudtuk mit, hát kalapáltuk a cöveket a földbe rendületlenül. Olyan kőhajításnyira megállt tőlünk, majd odakiáltott.

 - Mit csinálnak itt?!

 - Jó estét! – köszönt illően Balage, hátha elejét veheti ezzel az érlelődő nézeteltérésnek. - Sátrat építünk. Itt éjszakáznánk.

 - Nem jó ez itt! – bökött felénk az állával.

 - Ez a maga földje? – érdeklődött Leves a terület tulajdonjogi helyzetét feszegetve, nem éppen kedves hangsúllyal.

 - Itt ne sátrazzanak! – tért ki a válasz elől a férfi. Kezdett megfagyni a levegő.

 - Mi baja velünk? – erősködött Leves. Vitapartnere nem cifrázta a dolgokat.

 - Mondom, menjenek máshová!

Balage leintette jogi képviselőnket, mielőtt helyrajzi számot is kér az aggódó bennszülöttől.

 - Hagyd! Majd odébb felverjük újra. – súgta neki, majd a férfinek kiáltott. – Elmegyünk messzebb!

  Amaz nem válaszolt. Elindult vissza a ház irányába. Nem tudom, hogy mi féltünk-e jobban, vagy ő? Szó szerint szedtük a sátorfánkat, és egy kopasz domb tetején vertük le újra, immár fél km-re az aggodalmaskodó helybélitől. Közben arról beszélgettünk, hogy vajon miért akadt ki tőlünk. Nem az ő földjén voltunk, a közelébe se mentünk. Talán azt hitte, miután kempinget építünk, majd éjjel kiraboljuk? Ki érti az embereket?

  Korán ébresztett másnap a viszketés. Társaim a másik sátorban még szundítottak. Lemostam hát az egész testemet. Már amennyire ez egy kulacs vízzel lehetséges, aztán visszakucorodtam a helyemre. Újra elnyomhatott az álom, mert arra riadtam, hogy nagydarab valamik veszik körül a sátrat, s némelyik meg-megrázza a feszítő kötélzetet. Árnyaik ijesztően vetültek a felkelő nap által a sátor belső falára. Megmarkoltam – tizenkilenc márkáért Nyugat-Németországban vásárolt, ócska – Rambó késemet, majd kidugtam a fejem, felkészülve a legrosszabbra is. Barátaim is észlelhették, hogy valami nincs rendjén odakint, mert egyszerre emeltük ki a kobakunkat a ponyva alól. Hát egy csapat szarvasmarha legelészett, kérődzött körülöttünk. Elnevettük magunkat, de egyúttal féltünk is a nagy monstrumoktól.

 - Nyeee! – kurjantotta valaki. A tehenek erre komótosan megindultak, el a táborunktól. Csak akkor mertünk előjönni a sátrakból, mikor már nem vett minket körül a csorda. Ekkor ért oda a pásztor is. Megkönnyebbülten üdvözöltük. Idős, szikár ember volt. Igazi pásztorforma, ha van ilyen. Az én képzeletemben biztosan. Mintha csak onnét pattant volna ki.

 - Há maguknak aztán szerencséjük vót! – ezt is úgy kurjantotta, mint az előző nyeee vezényszavat. Valószínűleg úgy megszokta, hogy naphosszat csupán az állataival ért szót, hogy csak így beszél mindenkivel. – Ha nem hajtom el őket, letaposták vóna magukat! Még jó, hoo nem maradtam le jobban!

 - Nem kerülték volna ki a sátrakat? – kérdeztem vissza. Elnevette magát.

 - Ezek?  Hú, nem! –legyintett a levegőbe. – Széttipranak ezek mindent!

Ezen megdöbbentünk. Fene gondolta, hogy ilyen buta jószág a tehén. Az öreg nagyon megörülhetett nekünk – csakhogy beszélhet valakivel -, mert kérdezgetni kezdett minket.

 - Honnan gyüttek?

 - Székesfehérvárról! – felelte Balage jó hangosan, pedig az öreg nem volt süket. Csak valamiért az ember olyan, ha magánál butábbnak vélt emberrel találkozik, akkor kényszeresen elkezd hangosabban beszélni, hátha a másik attól jobban felfogja. Az öreg pásztor nem volt se nagyothalló, se buta. Mi hittük azt akkor, hogy a tudás minden formája a birtokunkban van. S mivel a középiskolából is lenyomtunk már két évet, elég nyilvánvalónak tetszett, hogy lepipáljuk ezt a jóravaló, de egyszerű véncsontot.

 - Az aztán szíp hely! – bólogatott hevesen az öreg, mint aki annyit látta azt a várost, akárcsak a tenyerét. Kicsit sem volt kedvünk beszédbe elegyedni a pásztorral – még ha ezek szerint meg is mentett minket -, de csak nem illik egyből lerázni, ezért visszakérdeztem.

 - Mikor járt ott?

 - Én? Há sose! – vágta rá, mintha most erre lenne büszke. Elnevettük magunkat, de az öreg nem sértődött meg.

 - Akkor honnét veszi, hogy szép? – igyekezett sarokba szorítani Leves. Ám emberünk nem jött zavarba.

 - Óvastam! Útikönyvbe. – rándította meg a vállát. – Abba írták, hoo ilyen, meg olyan, aztán ebbül leszűrtem az eszenciát, hoo szíp!

Meghökkenésünket látva még megtoldotta a magyarázatot.

 - Ha jó a könyv, akkor olyan, mintha ott vóna az ember! Nem? Én meg különösen ügyelek rá, hoo csak jót óvassak! Sokat óvasok ám!

 - Miért van az, hogy a sok olvasás ellenére olyan ízes, vidékies a beszéde? – kötekedett Lévai barátom. Soha nem volt erőssége a tapintat. A pásztor erre sem sértődött meg.

 - Há beszél maga héberű? – bökött Levesre.

 - Nem! Hogy jön ez ide?

 - Akko az se tudja, hoo miként használják a magán-, meg mássalhangzókat?

 - Nem! – kezdett elbizonytalanodni hivatásos kötekedőnk. Az öreg megint a levegőbe csapott széles mozdulattal.

 - Mindegy! A lényeg a, hoo azé mer úgy beszélök, mint egy paraszt, még tudok úgy óvasni, mint egy úr! Azé mer így mondom, még leírom másként, s elóvasom harmadikfélén. No, mos má tudják!

Leforrázva álltunk ott, mint szamár a keresztútnál. A pásztor a tehenei után nézett.

 - Hijj! Ezek meg elkalinkáznak! További jó szerencsét maguknak! – rikkantotta, azzal köszönésünket meg se várva sietett a jószágok nyomába.

  Mint korábban említettem, a hajnali tisztálkodás már nem hozta, nem hozhatta meg a kívánt enyhülést bőröm számára. Reggelinél közöltem barátaimmal a tényeket, és azt, hogy fel kell adnom a kalandot. Csak otthon tudom magam kikezelni. Első reakcióként jól kinevettek, majd győzködtek, hogy tartsak ki. A térképen láttuk, hogy – következő állomásunkon – Ajkán, van egy strand. Tervük az volt, hogy ott alaposan lecsutakoljuk magunkat, és attól én is jobb állapotba kerülök. Egy darabig kérettem magam, de már az elején tudtam, hogy számomra véget ért a kirándulás. Egyrészt nem hittem a strand csodatévő vizében, másrészt elegem volt mindenből. Egyet akartam. Hazamenni! Leves és Balage csalódottan vették tudomásul döntésem megmásíthatatlanságát. Ebben a nem túl vidám hangulatban értük el Ajka városát. A település széli strandnál elköszöntem társaimtól, akik néhány perc múltán a langyos vízben pancsoltak és áztatták koszos, izzadt testüket a többi felüdülésre vágyó – és gyanútlan – polgár között. Egyedül bandukoltam a vasútállomásra. Gondolataimba szomorúság vegyült, hogy ilyen csúf véget ért számomra az egy évig szervezett túránk.

  Az ajkai vasútállomást komolyabbnak gondoltam. Néhány vágány, régi, sátortetős felvételi épület. Ehhez képest elég sok utas várakozott. Miután kinéztem a vonatot a falra függesztett menetrendből, beálltam a sorba a pénztár előtt. Kisvártatva oda is kerültem az ablak elé. Idős nő emelte rám tekintetét, várakozón. Vasutas családból származván ezredszerre vettem már személyzeti jegyet.

 - Egy másodosztályú személyzetit kérek Székesfehérvárra, gyorsvonatra, csak oda! – löktem rutinosan. A pénztárosnő egykedvűen szöszmötölni kezdett, majd kitolta elém a lepecsételt jegyet.

 - Hetvenkettő lesz!

Miközben tárcámat markolásztam, kifutott belőlem a magabiztosság. Csupán negyvenöt forint lapult a műbőr erszényben. Úristen, most mi lesz? Itt ragadok örökre! Reszkető kézzel kezdtem el matatni a tárcámban, hátha találok még benne valahol egy kis pénzt eldugva. Hiábavalóság volt persze, mert pontosan tudtam, hogy negyvenöt van benne. Se több, se kevesebb. Megsemmisülten és megadólag eresztettem le hasztalan kutakodó kezeimet.

 - Nincs nálam annyi! – suttogtam, hogy minél kevesebben hallják. Ennek ellenére úgy éreztem, mindenki engem bámul. A pénztárosnő azonnal vissza is rántotta a jegyet. Végső kétségbeesésemben azon voltam, hogy MÁV-os szüleimre hivatkozom, és méltányosságot kérek az árat illetőleg. Bár tudtam, hogy ez elég szánalmas és feltehetőleg eredménytelen próbálkozás lenne. Ekkor valaki hátulról megérintette a vállam.

 - Mennyi kell?

A döbbenettől földbe gyökeredzett a lábam és nem jött ki hang a torkomon. A forrás szakadt őrzője állt mögöttem a sorban. Akkor már nem volt olyan lepattant, mint tegnap. Megborotválkozva, kitisztálkodottan, vasalt ruhában nézett rám, barátságos szemekkel.

 - A kölcsönötökből hazabuszoztam. Ajkai vagyok. A lányom Pestre utazik, neki veszek jegyet. – magyarázta jelenlétét, miután megértette meghökkent arckifejezésemet. - Mennyit adjak? Tegnap ti segítettetek nekem, ma én teszem!

 - Huszonhét kell még! – suttogtam továbbra is, lehorgasztott fejjel. Micsoda elképesztően kínos helyzet! Nem elég, hogy leégek a pénztárnál, ráadásul az fizeti ki a hiányomat, akinek előző nap én megtagadtam a segítségnyújtást. Az egészben a legcikibb, hogy ő ezt pontosan tudja, és azt is, hogy én tudom, hogy ő tudja. Ha most nem nyílik meg a föld alattam, akkor soha! Ez járt csak gondolataimban. Kezembe nyomta a pénzt, én pedig továbbpasszoltam a pénztárosnak. Ő végre odaadta a jegyet. Nem néztem senkire.

 - Köszönöm! – fordultam vissza megmentőmhöz, de csak a cipőit figyeltem. Valami láthatatlan erő nem engedte feljebb a tekintetem. Tudatom beszűkült, mint középiskolai fizikatanáromnak, ha belemelegedett az erővektorok elemzésébe. Szinte égett a markomban a jegy.

 - Semmiség! – szerénykedett. - Majd ennyivel kevesebbet küldök a barátod címére. Beszéld meg vele!

Annyira béna voltam, hogy meg se kérdeztem, miként fizethetem neki vissza a kölcsönt. Neki kellett szólnia. Még ez is! 

 - Persze, szólok neki! – dadogtam. – Köszönöm!

Felnéztem a váróterem órájára, s mintha már sietnem kellene, elindultam a peronok felé.

 - Indulnom kell! Viszontlátásra! – hadartam. Később – már a fülkében ülve - jutott az eszembe, hisz ő is erre a Fehérváron át Budapestig közlekedő járatra vett jegyet, ezért tudhatta, hogy még nem kellett volna sietnem sehová. De ezt már fel se vettem. Alig vártam, hogy a gyorsvonat elröpítsen onnét. Azt hittem, ha messzebb leszek, már nem lesz olyan kínos ez az ügy. Naiv gyermek.

  A belső tudatos énemet – lelki orcámat - égető szégyen sokkal jobban kínzott, mint a testemet borító kiütések. S míg a bőröm egy hét alatt helyrejött, a lelkem  azóta is sajog, és nem akar róla eltűnni az a szégyenletes folt. Sőt, újra és újra vadul égetni kezd, ha valami rossz beidegződéstől vezérelve az előítéleteim alapján akarok megítélni valakit. Az a túra nem az erdei túlélés – Magyarországon kevéssé használható – képességére tanított meg, hanem – több egyéb hasznos dolgon kívül - egy sokkal fontosabb, mégis egyszerű igazságra. Ahogy az ismeretlen eredetű – talán népi - bölcsesség tartja: nem a ruha teszi az EMBERT!

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

8073 Csákberény

(Jochaim Peiper, 2015.02.01 11:28)

Gondolom, sőt bizton tudom, hogy mind ez, évtizedekkel ezelőtt lehetett!..a vonatjegy árából..de vajon? csak a jegy ára változott meg azóta?..

Re: 8073 Csákberény

(Áldott István, 2015.02.01 12:21)

1988 nyarán történt az eset.