Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ültess inkább egy fát...

2016.12.14
ultess-egy-fat.jpg
 
Pár napja, kora este, olyan fél nyolc körül várakoztam egy közösségi épület előtt. Közben bent, valamelyik emeleten egy – a hangokból ítélve – elég kezdő zenekar próbált. A dallamok a 90-es évek alternatív, underground világát idézték. Csak foszlányok voltak, mert egy számot se próbáltak végig. Néhány taktust csupán, aztán leálltak. Gondolom érezték, hogy nem áll össze a dolog. Minden hangszer „külön” szólt, ha értitek, mire gondolok. Ketten is énekeltek. Egy fiú és egy lány is. A hangjukat úgy jellemezném, hogy nem volt bennük az X-factor. Az énekes tehetségkutatók szerencsére már leszálló ágban vannak a mainstream médiában is. De, ha még lennének (lesznek), és ez a csapat jelentkezik egy ilyenbe, akkor valószínűleg a tévés adás első részében szerepelnének. Tudjátok, ahol a szánalmasnak beállított, vicces balekok vannak, akik azt hiszik, hogy…
Szóval a csapat lelkes, de önkritika nélküli tagjai szünetre vonultak. Két srác jelent meg ekkor a közösségi ház bejárata előtt. Korukból, ruhájukból (nagyon bölcsész kar az ezredforduló előtt nem sokkal) arra következtettem, hogy az együttes két alakjához van szerencsém. Cigarettázni jöttek le. Hisz az épületen belül tilos, és rend a lelke mindennek. Még akkor is, ha forradalmár ifjak vagyunk, akik a zenéjükkel igyekeznek megváltani a világot a nemzetközi nagytőke szorításából. Peace, meg minden. Természetesen zacskós dohányból, saját kézzel sodort tüdőcarcinoma katalizátort készítettek. Hisz az menő, és főleg olcsóbb, mint a dobozos. A dobozos cigi amúgy is a dekadens nyugat megállapodott, megalkuvó, álmaikat feladó, a rendszert szolgai módon működtető, hangya-droid tagjainak törvényileg engedélyezett ópiuma. No, az egyikük mezítlábasan vonult le a próbateremből az épület előtti betonra. Beszélgetni kezdtek, amit szerencsére nem hallottam, és sodorni kezdték a nyuszi spanglit. Ekkor várakozásom véget ért, és elindultam hazafelé (,,Nézd lassan itt az éjszaka. Vad álmok tágas otthona. Hazafelé napod elfogy csendesen”. Földes László zseniális szövege jutott erről eszembe.) Nem is foglalkoztatott tovább az eset. Gondoltam én. De aztán reggel, munkába menet végig ez járt a fejemben. Déjá vu érzésem volt. Ezeket a fiatalokat már láttam. Ugyanis minden generációnak megvannak e tagjai. Azok, akik a gimiben rájönnek, hogy a világ egy szar hely. Szar, mert igazságtalan. Az igazságtalanság pedig nem szép dolog. Ami pedig nem szép, az szar. Szar, mert a felnőttek, a szülők beleszürkültek ebbe az igazságtalan rendszerbe. Megalkudtak, sorba álltak. Ez ellen pedig fel kell lépni. Ennek egyik, minden évfolyamon előjövő, tipikus módja, kifejezési formája az underground zenekar. Logikus. Dalban mindent jobban el lehet mondani. Meg az olyan menő. Legalább annyira, mint a zacskós dohány. Nem is kell, hogy fellépj a tudományoddal. Elég, ha próbálsz. Az milyen királyság, mikor azt mondhatod bárkinek, hogy bocsi, nem érek rá, mert próbálok a zenekarommal. Hű! Aztán a lepukkant közösségi ház második emeletének, felpöndörödő linóleummal burkolt termében mehet a civilizáció megmentése. Jó arcokkal zenélgetünk, politizálunk, meg nézzük az énekes csajt, akit csak azért vettünk a csapatba, mert jó a csöcse. Legalábbis ezt gondoljuk, mert látni még nem láttuk, de van neki az biztos, hisz lány. Hangja ugyan bántóan hamis, de nem érdekes, mert ha mégis fellépnénk az iskola bálján, akkor majd a keverőpultot működtető technikus kockának szólunk, hogy offolja a csaj mikrofonját. Úgy sem fog feltűnni senkinek az oktávokkal még csak ismerkedő zenészek hangszerei által keltett kakofóniában, melyet a férfi énekes igyekszik mutáló hangjával túlordítani.
Aztán a giminek egyszer csak vége lesz. Felvesznek az egyetemre. Jön a diploma, az első állás. Persze egy multinál, mert ott volt hely, kapcsolat, akármi. Szép lassan rájövünk, hogy bár a világ továbbra is egy igazságtalan hely, de a hangsúlyok eltolódnak. Nem azért igazságtalan a világ, mint korábban. Nem az éhező milliók miatt, nem a korrupt politikusok miatt, nem a környezetszennyezés miatt. A világ azért válik igazságtalanná, mert nekem még nincs Ferrarim, ami azért ciki. A másik gyakornoknak, aki ugyan azt az egyetemet végezte, mint én, már Volvója van. Ez tűrhetetlen. Igazságtalan! Nekem jár a nagy autó, a nagy ház, a nagy Ő. A Föld belefullad a szarba, milliók éheznek világszerte, értelmetlen háborúkban hamvadnak el nemzedékek? Kit érdekel? Minden generációnak megvannak azon tagjai, akik Ibizán akarnak fehér port szippantani, mert az nekik jár és amúgy sem jött be a lázadás a gimiben. A tini kor alternatív zenekara a múlt homályába vész, mint az összes többi gyerekes és e korban tipikus viselkedési forma. Felnövünk. Nem zenekari próbákra járunk, hanem óvodai, iskolai rendezvényekre, ahová már a saját szaporulatot cipeljük. Nem hangszeren játszunk, hanem felnőtt játékokat a munkahelyünkön, hogy előrébb jussunk, vagy legalább az aktuális havi számlát ki tudjuk fizetni. Nem megyünk mezítláb a betonra, mert ránk hívják a zárt osztály ápolóit. Felelősségteljes felnőttek leszünk. Mert bár a világ nem lett jobb hely, de idővel rájövünk, hogy a hamis ének valami nevetséges jelmezben nem váltja meg a szenvedőket. Pusztán arról van szó, hogy az ember gyermekének vannak fejlődési korszakai. Amikor keveset tudunk, tenni akarunk. Amikor más sokat tudunk, nem teszünk semmit. Milyen különös. A történelem ismétli önmagát, de mi semmiből nem tanulunk csak a saját hibáinkból.
Azt kell megérteni, hogy bár az emberi tudat szeret eljátszani a szabad akarat ideájával, valójában mozgásterünket erősen korlátozza, hogy DNS-be vannak programozva alapvető funkcióink. Vannak persze olyan emberi alakok, akik életüket valóban a közjónak, a világ megváltásának szentelték, és olykor áttételesen, olykor közvetlenül eredményt is értek el, jobbá tették a világ egy részét. Egy kis részét. Ilyen ember volt például Mahatma Gandhi, ilyen most a dalai láma, és ilyen lesz Neo. De közös jellemzőjük, hogy egyik sem volt tagja alternatív rock zenekarnak a pubertás kor vége felé. Szóval én azt javaslom azoknak a fiataloknak, akik meg akarják váltani a világot, hogy inkább ültessenek egy fát. Ha egyszer megteszik, jó eséllyel az lesz életük egyetlen világmegváltó cselekedete. Attól, hogy nem mi mentjük meg a világot, nem mi javítjuk meg a sok rosszat a Földön, attól még lehetünk hasznos emberek. A többségünk az. De, ha mégis akarunk tenni valamit a bolygóért, az emberiségért, egy nagy, közös jóért, akkor fogjunk egy ásót és egy facsemetét, és ültessük el valahová. Húsz perces munkával többet tehetünk, mint egy átlag politikus egész életében. Szerintem.