Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az eseményhorizontról a magam módján

2010.01.07

 

  A csillagászat és az ehhez kapcsolódó fizika tudomány rendkívül érdekes. Imádom. Imádom, csak nem értem.

Vegyünk egy példát:

Fogalom: Eseményhorizont

Ez már önmagában jól és izgalmasan hangzik. Vizsgáljuk meg mi is ez.

A Wikipédia szerint:

 

Az eseményhorizont az általános relativitáselméletben a téridő egy olyan határfelülete, amin túli események már nincsenek hatással a megfigyelőre. Az eseményhorizont mögött elinduló fénysugarak soha nem lépik át az eseményhorizontot. A megfigyelő oldaláról rajta áthaladók pedig nem tudnak visszatérni.

Ez idáig teljesen világos, érthető. A következő bekezdés után tovább javul a helyzet, mivel egy szemléletes példát is kapunk:

 

Az eseményhorizont legközismertebb példája a fekete lyukakat körülvevő. A fekete lyukak tömege olyan nagy, hogy semmilyen anyag vagy sugárzás nem tud eltávolodni tőlük. Ezt úgy is meg lehet fogalmazni, hogy az eseményhorizont mögött a szökési sebesség nagyobb a fénysebességnél. A relativitáselmélet szerint lehetetlen, hogy valami gyorsabban haladjon a fénynél, ezért az eseményhorizonton kijutni bármilyen anyag, vagy sugárzás (pl. fény) számára lehetetlen. Fekete lyukról tehát akkor beszélünk, ha a hatalmas tömeg olyan roppant sűrűségű, és ennek következtében olyan kicsi, hogy elfér az általa létrehozott eseményhorizontban. Ebben az esetben ugyanis az égitest minden pontja az eseményhorizonton belül van, így az eseményhorizonton kívülről az égitest egyetlen pontja sem látható.

Az eseményhorizont tehát bizonyos értelemben úgy működik, mint egy féligáteresztő membrán: a bátor űrhajós be tud ugrani, de utána nem tud hazatelefonálni, hogy milyen odabent.

Kiváló! Még jobban értjük a dolgot. Már-már el merjük hinni, hogy az elméleti fizika nem is olyan ijesztő. S ekkor jön a hidegzuhany:

 

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy - a relativitáselmélet értelmében - a gravitációs tér hatására bekövetkező idő dilatáció azt eredményezi, hogy az űrhajós tulajdonképpen soha nem halad át az eseményhorizonton. Másképpen megfogalmazva, az a pillanat, amikor áthaladna rajta, mindig a jövőben marad, és sosem kerül át a múltba.

Öö… was ist?

Jön egy kis mentőv, de ez már csalóka, mert a példát ugyan értjük, de az elvet mégsem:

 

A távoli szemlélő szemszögéből az látszik, hogy az eseményhorizontot közelítve az űrhajós egyre lassabban halad. Az eseményhorizontnál pedig 'kimerevedik a kép', mivel az onnan érkező fénysugarak végtelenül sok idő múlva érik csak el a megfigyelőt.

Az űrhajós ezzel szemben azt tapasztalja, hogy a távolban lévő eseményhorizonttól mindig távol marad. Hiába halad a horizont felé, és hiába közelíti meg azt a távoli szemlélő szemszögéből, az űrhajós számára, mivel az idő számára egyre lassabban telik (a távoli megfigyelőhöz képest), még a 'közeli' eseményhorizontot is 'távolinak' fogja érzékelni (vagyis úgy érzi – helyesen -, hogy nagyon sokára fog odaérni).

Kész. Züm-züm. Game over!

 

Tudom, dilettáns a kérdés, de valami sokat tanult ember megmondhatná, hogy ha ez így van, akkor miként kerül az anyag a fekete lyukakba? Mert az előbbi példa alapján mi nem láthatjuk eltűnni az anyagot, mert ,,kimerevedik” a kép. A lyuk felé közeledő anyag meg azt ,,hiszi” soha nem ér oda. Ugyanakkor tudjuk, hogy a fekete lyukak nyom nélkül elnyelik az anyagokat. Szóval miként van ez?

Ha valaki úgy érzi, hogy ezt meg tudja magyarázni, kérem írjon!

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.